Úgy gondolom, én vagyok a tél legnagyobb rajongója. Ez azért van, mert amit legjobban szeretek, az ebben az évszakban történik. A tél a legjobb időszak a mesemondásra, ilyenkor van időnk és terünk arra, hogy mindenféle történeteket megosszunk egymással. Minden nap találkozunk a lányokkal a fonóban, és amíg a gyapjúval dolgozunk, egyik történetet mondjuk a másik után. A másik dolog, amiért szeretem a telet, a korcsolyázás, természetesen, a kedvenc szabadtéri foglalatosságom.
Bár szeretem a telet, minden évben február közepe táján kezdem érezni, hogy elegem van belőle. Már nem örülök a hónak, sem a fonónak, sem a mesemondásnak, sem pedig a korcsolyázásnak. Egyszerűen úgy érzem, hogy itt az ideje annak, hogy valami új kezdődjön. És gondolom, sokan mások is így éreztek, ha kitalálták, hogy legyen egy téltemető rítus az évnek ebben a szakaszában. De ez nem egy szomorú temetés. Ellenkezőleg, ez a legviccesebb, legbolondosabb, és a legvidámabb ünnep, amit ismerek.
Csekefalván, azzal a szokással temetjük és űzzük el szimbolikusan a telet, hogy egy rongyokból és szénából készült embernagyságú bábut, ami a telet jelképezi, egy temetés paródiájában részesítünk. Az Illés nevet viselő vicces kinézetű bábut körbehordozzák a falu utcáin drámai temetési szertartás közepette, ami valójában egy farsang. A hagyományos temetés rendszeres szereplői a koporsóvivők, a gyászolók, a kosztümös szereplők, és a gyászbeszédet mondó egyén.
1920-ban, amikor még gyerek voltam, csak a férfiak vettek részt a zajos, daloló, temetést utánzó felvonulásban. Az asszonyok segítettek elkészíteni és felöltöztetni a szénabábut a fonodában. A gyerekek és asszonyok voltak a nézőközönség a felvonulás alatt és végig nevettünk.
A temetési felvonulás a temetési menetek meghatározott rendjében zajlott. A kosztümös szereplők hagymafonatokat lengetve mentek elől. Középen vitték a szalmabábu testét, amit a gyászolók követtek. Legtöbbször zenészeket is felbéreltek, akik vidám dalokat húztak. A temetési felvonulás minden útkereszteződésnél és más fontos helyeken is megállt, a szalmaembert a földre helyezték és körülvették. A koporsóvivők vagy egyikük tájékoztatta a falubelieket a szomorú hírről, a tél haláláról.
Ezután elkezdődött a siratás, amelynek szövegét a férfiak nyújtott, gyászos hangon szavalták el, hasonlóan ahhoz, ahogy egy halottat szokás elsiratni. A bábut körbehordozták a faluban és a siratást megismételték több helyen is.
Legtöbb háznál szokás volt italt és süteményt felszolgálni a felvonulás résztvevőinek. A felvonulás alatt, a sirató-jelenetek előtt és után, a kosztümbe öltözött szereplők hamuval szórták meg a közönséget. Az előadás több órát tartott és a falu végén, a kocsma előtt ért véget. Búcsút mondtak a szalmabábunak majd elégették. Az égetés alatt vagy rögtön utána mindenki elkezdett táncolni.
Manapság ezt a téltemető rítust még mindig megtartják vidékünk majd minden falujában. Történt pár apró módosítás az elmúlt 100 évben, és vannak apró eltérések a különböző falvak között, de alapjában véve a szokás és annak jelentősége nagyjából ugyanaz. Ideje annak, hogy a tél szelleme távozzon.
Gyerekként úgy gondoltam, hogy ez egy egyedi ünnep, amit csak a mi vidékünkön tartanak. De amikor felnőttem és körbeutaztam a világot, rájöttem, hogy a legtöbb római katolikus közösségnek van valamilyen hasonló szokása. Egyesek Mardi Gras-nak hívják, mások Kövér vagy farsangi keddnek, megint mások pedig egyszerűen karneválként élik meg. De függetlenül attól, hogy minek nevezzük, a tél vége ünneplésre és örömre ad okot. Ez a befejezések és új kezdetek ideje. Ideje annak, hogy az élet újra virágba boruljon. Tehát, mondjunk viszlátot a télnek és üdvözöljük a tavaszt!
Klárika
CYBERNOVELS L'20S 