Egy egész falu múzeuma

Fotó: Parasztok Andalúziában

A vásznon látható összes szereplő őt bámulta, őt, Josét. Tekintete folyton jobbról barra, egyik arcról a másikra siklott. Minden arc más-más érzést keltett benne. Kedvességet, intrikát, visszataszítást. A festményen további festmények látszottak, egyik egy apácáról, de volt még egy kutyáról is. José érzékelte a körülötte lévő mozgást, főképp a gyerekekét, akik közül volt olyan, aki kiabálva hívta az udvarra játszani, de ő a tekintetét nem tudta levenni a háttérben látható úrról, akinek egyik lába már a lépcsőn volt, az ajtófélfán belül, karja pedig egy függönnyel borított falon. Vajon hová igyekezett? Miért nem pózolt a család többi tagjával együtt?

Majdnem délután két óra volt már és José az egész délelőttöt abban a teremben töltötte. Gyors pillantásokkal felmérte a többi festményt, de már jó ideje ez előtt a festmény előtt állt. Az idegenek, akik a festményeket hozták, elkezdték becsukogatni a terem redőnyeit: ebédelni készültek. 

Egy elegáns, bajszos és hosszú kabátot viselő úriember Joséhoz ment. José ekkor törökülésben ült a földön, homlokráncolva forgatta a fejét és próbálta megérteni a nagy, sötét festményt, amely a terem hátuljában állt, ahol a jelenetre sor került, jobb oldalon.

• Tetszik a festmény?
• Igen, de mit fest ott az a festő?
• Senki nem tudja biztosan. Egyesek szerint ugyanezt a jelenetet festi, Margarita Infánsnőt és a Meninákat. Mások szerint minket fest, a festmény megfigyelőit, mivel Velázquez jóval meghaladta korát. Látod a tükröt a háttérben, ahol az a nő és férfi áll? Ők a király és a királynő. Azt is mondják, hogy Velázquez az ő portréjukat festi, ezért tükröződnek a tükörben. 
• Én nem hiszem, hogy festene valamit, hanem csak érdekesnek akar tűnni. 

A férfi elnevette magát. Megkérdezte tőle, hogy a többi kiállított festmény tetszik-e neki. José azokra csak gyorsan rápillantott, így nem tudott őszintén válaszolni, azt viszont tudta, hogy csak őszintén illik válaszolni egy kérdésre. 

Csend. 

• Hú, akkor ez azt jelenti, hogy a többi nem tetszik, vagy csak azt, hogy ez a kedvenced? 
• Hogy ez a kedvencem. A kutya a Munuera cortijo-i kutyára emlékeztet. De az nyomorék, a festményen lévő kutya szelídebbnek tűnik, mert épp rúgják, de mégsem mérgelődik fel. 

A bajszos férfi ismét nevetett. Elmondta Josénak, hogy ez a festmény a művészettörténet egyik mesterműve, de azt is, hogy sok más olyan festmény van a teremben, amit érdemes megnézni. Elmagyarázta Josénak, hogy ezek a madridi Prado Múzeumban látható festmények másolatai, és hogy az eredetiek valódi kincsek, és hogyha valaha is eladnák őket, egy vagyonba kerülnének. 

Egy sötétebb festmény előtt álltak meg és José rögtön azt mondta, hogy nem ugyanaz a festő festette. A fiú keresztbe rakta a lábait és összefogta a kezeit, míg száját nemtetszéssel húzta el. 

• Ez a festő miért festett halottakat és azt a fehéret, aki rémültnek tűnik? A festményeknek gyönyörűnek kell lenniük, mert hogy lehetne egy ilyet az otthonunk falára akasztani , amelyen vér van, halottak és katonák?
• Goya azért festette ezt, mert ez egy fontos pillanata volt a történelmünknek. A franciák sok embert lelőttek Madridban 1808 május harmadikán, amikor tüntetés volt a francia megszállás ellen, és erre emlékeznünk kell, nem szabad elfelejtenünk. És mellesleg, ezek a képek egy múzeumban vannak, és vannak olyanok is, akiknek tetszenének még az otthonukban is. A halálban és vérben is lehet szépség, még akkor is, ha ezt te most még nem érted. Nézzük meg a következőt. 

José szemei tágra nyíltak. Egy lépést hátrált, amikor a terem sarkában kiállított festményhez értek. Eddig nem vette észre, mert olyan sokan gyurakodtak körülötte, és a festmény egyik felén egy fekete függönyös válaszfalat állítottak fel. 

• A fiát felfaló Szaturnusz. Tudom, hogy impozáns, de ne aggódj. Az idő múlásának allegóriája. 

A férfi látta, hogy José ismét a homlokát ráncolja, és ebből rájött, hogy nem használhatja ezt a fajta nyelvezetet, amikor a fiúval beszél. 

• Úgy értem, hogy amit látsz a festményen, nem valódi. Egy olyan történet, amit a görögök találtak ki nagyon-nagyon régen, hogy megértessék, hogy múlik az idő, és akaratunk ellenére megöregszünk, még akkor is, ha nem szeretnénk. 
• Ramón! Ramón! Együnk, vidd ki a gyereket és majd később, ha akarsz, még magyarázhatsz. Egy asszony keresi a fiát a téren, lehet, hogy ő az, akit keres – mondta egy nő a bejáratnál. 
• Hallottad, téged keresnek? Kérdezte a fiút. 
• Igen, engem. Anyukám megöl. 
• Szaladj akkor! És majd újra eljöhetsz. Jövő péntekig itt vagyunk. 

José minden délután iskola után elment megnézni a Las Meninast. Behunyta a szemét és elképzelte, mire és készül a festő azzal a nagy vászonnal. Soha többé nem kukkantott be a függöny mögé, ahol az időt felfaló férfi volt. 

Elutazása napján José kezet rázott Ramónnal, a bajszos férfival, aki amúgy szintén festő volt. A férfi kivett elegáns kabátja zsebéből egy miniatűr másolatot José kedvenc festményéről és átadta neki. 

• Ezt neked adom, hogy mindig emlékezz ránk és Nép Múzeumára, és hogy Velasquez művészetében rálelj az élet értelmének egy darabkájára. 

José látta őket, amint elhagyták Purchenat a régi teherautóval, ami tele volt rakva dobozokkal, aktatáskákkal és utazótáskákkal. 

Ramón úr, akinek a vezetékneve Gaya volt, Almería és Murcia provinciák más városaiban is folytatta didaktikai és pedagógiai utazását. Társaival, Luis Cernuda költővel, Maria Zambrano filozófussal és esszéíróval, Antonio Sanchez Barbudo íróval, költővel és újságíróval, és Rafael Dieste íróval utazott. 

A Nép Múzeuma, amit Utazó vagy Ambuláns Múzeumnak is hívtak, kiállítását 1934. március 4-e és 9-e között állította ki Purchenaban, és így az akkori idők legeldugottabb vidékeire is eljuttatták a művészetet, azzal a meggyőződéssel, hogy a kultúra univerzális. 

A szerző megjegyzése: az ebben a történetben felsorolt összes festmény másolata nem volt kiállítva, habár ezen festők más művei igen, mint például Velazquez Las Hilanderas-a és Goya El 3 de mayo en Madrid-ja (amit Los fusilamientos-ként is ismernek).