Vajevő gyerekek

1950. január 8-án, reggel 8 órakor a Hetedik Brit Katonai Konvoj, amely Hansot és 498 másik gyereket szállított, elhagyta Bécset és Spanyolország irányába indult. Egy ideig ott fognak állomásozni, állítólag azért, hogy felépüljenek és jobban étkezzenek, illetve hogy egy rövid ideig elfeledkezzenek a házak csontvázairól, amelyek még mindig ott álltak a városukban és az ország nagyrészén. 

Egy pár nappal korábban, az iskolában, megvizsgálta őket egy orvos és pár szurit is kaptak, amiről azt mondták nekik, hogy oltás. 

Hans és a többiek nem igazán tudták, hol is van Spanyolország; csak azt tudták, hogy délre van, és hogy ott van tenger is. Az édesanyja készített Hansnak egy kis csomagot, egy kis rozskenyérhéjjal és sajttal. Amikor felültek a vonatra, a gondozók minden gyereknek adtak egy tányért, egy kanalat és egy durva takarót. 

Hans meghúzogatta a nyakába akasztott kötőt, amiről egy nagy karton kártya lógott, amelyre fel volt írva a család- és keresztneve, a kora, a haja és szeme színe, hogy honnan jött, illetve az édesanyja neve is. A konvoj mozgásnak indult. Hans belélegezte az ablak felső résén át beáramló faszén szagát, amint az édesanyját nézte, aki szomorúan integetett neki a havas platformról. Hans nem sírt, de a gyomra úgy görcsölt, mint olyankor, amikor napokig nem evett semmit. 

Napokig tart majd, amíg odaérnek, Spanyolország tengerpartja messze volt, és ahhoz, hogy odaérjenek, át kellett haladniuk Svájc, Olaszország, és főképp Franciaország egy egy részén.

Az éjszakák voltak a legfélelmetesebbek. Időnként a konvoj vehemensen megállt és a gyerekek megborzongtak a kocsi tetején és az ablakokban felvillanó erős lámpák villogásától. A gondozók azzal nyugtatták őket, hogy ezek rutin ellenőrzések, és hogy minden rendben van, de Hans csak akkor vett újra levegőt, amikor meghallotta a mozdony egyre erősödő bömbölését. Hans és a legtöbb társa a földön aludt, de a kisebb gyerekeket feltették a csomagtartókba. Olyan vékonyak voltak, hogy még ha hat test is feküdt a csomagtárolón, az egyáltalán nem süllyedt be. 

1950. január 14-én az osztrák gyermekek hetedik expedíciójának konvoja megérkezett Irúnba. A sok ember, akik kint vártak rájuk, segítettek nekik lemászni a magas fém lépcsőkön, és hamarosan bemehettek egy nagy terembe, ahol mindenféle gyümölcsök és egy különös étel volt kirakva nagy kerek, fehér abrosszal letakart asztalokra. 

Hans olyan izgatott volt, hogy egyáltalán nem volt éhes, de egy sárga-barna hajlított étek, amilyet még soha nem látott, megragadta a figyelmét. Körülnézett és azt látta, hogy lassacskán a többi gyerek elkezdte elvenni az ételeket az asztalokról, miközben az őket fogadó emberek karmozdulatokkal bíztatták őket. Még egyszer jobbra-balra nézett, szájába vette kis mutatóujját, ráharapott és egyet lépett az asztal felé. Felemelte a sárga ételt és úgy döntött, hogy harap egyet abból a részéből, ahol nem volt szára. Mielőtt az első harapás végére ért volna, egy asszony azt kiáltotta, „Nem, nem úgy!” és elindult felé, elhúzva a kezét a szájától. A körülötte álló férfiak elnevették magukat. Az asszony kivette a sárga ételt a kezéből, és lassan mondott pár szótagot: – Plá-ta-no! Platano! Nagyon finom, kóstold meg, de nem esszük meg a héját, nézd. 

Az asszony meghúzta a szárat és egy hosszú, hajlított, kevésbé sárga gyümölcs jelent meg. Kinyújtotta a banánt és Hans arra készült, hogy belemélyessze a fogait. 

• Gyerünk, kóstold meg!

Az irúni fogadtatás volt a gyermekek első kapcsolata Spanyolországgal. Hans úgy gondolta, hogy első pillantásra Spanyolország nem nagyon különbözik Ausztriától, kivéve, hogy kevésbé hideg és a legtöbb embernek sötét haja van. Amikor mindannyian megkóstolták az ételeket, amit eléjük tettek és ittak némi tejet, azt mondták nekik, hogy üljenek vissza a vonatra, mivel folytatni fogják az utat Pamplonába, ami Spanyolország egyik legnagyobb városa. 

Egy pár órával később, a mozdony behúzott az Estacion del Norte-ba, Pamplona vasútállomására, ahol sok ember zsúfolódott össze a platformokon és az állomás előtt. Hans operatőröket pillantott meg a távolban, akik mindent felvettek, ami azokban a percekben történt, a boldog arcokat és a sok érzelmet. (Akkor még nem tudta, de érkezésének hírét felkapta a NO-DO, egy dokumentumfilm, amit vasárnap szerte Spanyolországban a mozikban vetítettek.) Miközben lenyűgözte az, amit látott, az idegessége egyre nőtt, hiszen nem tudta, hova fog kerülni, milyen lesz a fogadócsalád.

A következő pár óra nagyon lassan telt, sok gyerek elhagyta lassan a vallási intézmény nagytermét, ahova eredetileg hozták őket, míg sokan már az állomásról a fogadócsaládokhoz mentek. Hans szerény fiú volt, de a hosszú úton volt ideje megbarátkozni két kisfiúval, Helmuttal és Erikkel, akik egy az övétől távol eső bécsi körzetben laktak. Este lett és ők hárman még mindig várakoztak, nem tudván, hová is fognak majd kerülni. Azt mondták nekik, hogy ott kell tölteniük az éjszakát, és hogy reggel a vonat továbbmegy dél felé, Almeria városába. 

Hosszú órákat töltöttek a vonaton, az út olyan hosszúra nyúlt, hogy Hans, bár nem volt álmos, majdnem végigaludta. Csak egyszer ébredt fel, amikor Erik és Helmut leszálltak a valenciai állomáson. A három fiú, aki amúgy is már nagyon hozzászokott a búcsúkhoz, határozottan kezet rázott, mint ahogyan a felnőtteket látták. 

Hans kora reggel érkezett az uticéljához. Ismét ott kellett aludnia, ahova érkezett. Nem nagyon zavarta ez a dolog, legalább ágyban aludt, és nem a vonat fapadjain. Egy pár órával később felébresztették és elvitték egy mosdóba, hogy tisztálkodhasson. Új ruhákat kapott és aztán elvitték az iskolai ápolónőhöz, hogy ismét megvizsgálják. Amikor beült az autóba, ami elviszi majd a végső úticélhoz, nem látta tisztán, hogy hány órát mutat az óra, mert a nap sugarai visszatükröződtek az almeriai vasútállomás homlokzatának színes csempéin, de ahogy arrébb ment, látta, hogy 9 óra. 

Később nem sokra emlékezett az autóútról, mivel majdnem mindvégig aludt. Be kellett csuknia a szemét, mert egyre több és meredekebb lett a kanyar, és csak akkor ébredt fel, amikor áthajtottak egy keskeny hídon. A várost, amely fogadta, Purchenának hívták, és az előtte álló házak nagyon különböztek a bécsi épületektől. Mind fehérre voltak festve és alacsonyabbak voltak, csak egy-két emeletük volt. A ház, ahol fogadták, egy kis téren állt. Hans sok embert látott, akik, úgy tűnt, rájuk várnak a falu bejáratánál, hiszen az osztrák gyerekek érkezése nagy izgalmat keltett.

Mielőtt a fogadócsaládokhoz kerültek volna, a gyerekek misére mentek, miután fogadták őket a papilakban. Végül Hans találkozott új családjának tagjaival: Pepével, Rosinával és Herminia nénivel. Ő ment Hansért és elvitte a házhoz a kis térre. Felmentek a lépcsőkön és kézenfogva léptek be az ajtón. Pepe határozottan kezet rázott vele, Rosina pedig homlokon csókolta. Alig tudták elhinni, hogy a család egy taggal bővült a kisfiú érkezésével. Tudták, hogy az utazás hosszú és fárasztó volt, így korán vacsoráztak majd bevitték Hansot a szobájába. Az ágyából a terasz fölött a teleholdra látott, ami Purchena egén világított azon a januári éjszakán. 

A következő naptól fogva Hans élete Purchenaban csupa kaland volt. Sok időt töltött fogadóapjával, aki elvitte a családi cortijohoz és vadászni. Sehova sem mentek a kutya, Tundra nélkül, aki szintén a fiú hűséges barátjává vált. Gyorsan teltek a napok az iskolával és a délutáni játékkal. A kezdeti időszak gesztusokkal való kommunikációját fokozatosan felváltotta Hans egyre jobbá váló spanyol nyelvtudása, ami azonban ugyanakkor erodálta Hans német anyanyelvét, és hamarosan azon találta magát, hogy nem találja a német szavakat. 

Hans sok barátra tett szert az iskolában és a szomszéd utcákban lakó fiúkkal is játszott. Új és másmilyen helyen találta magát, de nem igazán volt honvágya és nagyon jól alkalmazkodott a purchenai élethez. Valójában minden gyerek jól feltalálta magát fogadócsaládjánál. Eltelt január, majd február és március, majd 1950 áprilisában Hans tizedik születésnapját ünnepelte. 

Április 6-án Hans és Pepe ismét elmentek a cortijohoz, és Hans férfinak érezte magát. Volt egy szamár a cortijonál, és Hans fel akart ülni a hátára, hogy úgy nézzen ki, mint az elegáns lovasok, akiket látott. A szamár kisebb volt, mint egy ló, így úgy érezte, meg tudja ülni. 

Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Pepe megszidta Hansot. 

– Nem szabad, megrúghat! – kiáltott ki a farmházból. A fiú nem értette a szavakat, de el tudta képzelni, hogy mit jelentenek. Soha többé nem volt szófogadatlan. 

Minden figyelmeztetés nélkül október lett. Rosina már napok óta nadrágokat varrt Hansnak a férje régi ruháinak darabjaiból és több láncvarrásos pulóver is arra várt, hogy Hans elvigye őket a testvéreinek. 

A ház konyhájában volt egy naptár, amelyen Herminia néni húzogatta ki a napokat minden vacsoránál. Október elseje vasárnapra esett. Azon a napon mise után Hans utoljára nézett a naptárra. Herminia néni nem húzta ki elsejét azon az estén, valójában több napot nem is húzott ki Hans távozásáig. Egyikük sem akarta, hogy Hans elmenjen, és annak a napnak az előestéjén, amikor a nagy taxinak, ami Purchenába hozta a gyerekeket, érkeznie kellett, Hans megpróbált elbújni, hogy ne kelljen visszatérnie a hazájába. 

Úgy gondolata, hogy a salonas a tökéletes hely arra, hogy elbújjon, a sarokban álló nagy üvegedény mögött. Ott ült fél órán át, amíg Tundra fel nem jött a lépcsőn, hogy körülszaglássza kis barátját. Nem volt menekülés: Tundra folyamatosan ugatott, hogy figyelmeztesse gazdáit, Hans erőfeszítései ellenére, aki a karjait lengette és pisszegve próbálta elhallgattatni Tundrát. 

Vége lett a spanyolországi kilenc hónapnak. A család könnyek között mondott isten veled-et a gyermeküknek. Hans puszikat dobált a levegőbe Pepének, Rosinának, chacha Herminianak és annak a sok embernek, akik azért gyűltek össze, hogy elbúcsúztassák az osztrák gyerekeket. A gyerekeket, akik a déli nap sugaraiban fürödtek, akik megettek minden ételt, amit olíva olajjal készítettek, és akik már nem is hiányolták a vajat. 

Szeretnénk köszönetünket kifejezni Dolores Galera-nak, aki a kapocs és az alapdarab volt ahhoz, hogy elérjük Hansot. Reméljük, hogy tetszik ez a kis tisztelgés a Guirado családnak, a sok Purchena-i család egyikének, akik megérintették a Hanshoz hasonló gyerekek szívét.

Nagyon hálásak vagyunk Hans Schery-nek, az egyik gyermeknek, aki 9 hónapig élt Purchenában. Az ő hozzájárulása ehhez a kutatáshoz felbecsülhetetlen, és reméljük, hogy egy nap majd meghálálhatjuk neki azt a boldogságot, amit a vele való beszélgetés okozott nekünk. Az alábbi fényképek az ő gyűjteményéből származnak.

Clarita