Ódát és elégiát Purchenáról 1927-ben

Fénykép: Anna Miller

Kedves Barátaim, boldog 2023-at kívánok!

Remélem, hogy találtatok időt arra, hogy a karácsonyt a számotokra legfontosabb és legkedvesebb emberekkel töltsétek, és hogy együttesen a 2023-at egy virágzó és egészséges évvé tesszük. 

Biztos vagyok benne, hogy sokan közületek vagy a szeretteitek közül visszatértek Purchenaba ebben az ünnepi időszakban. És hát van-e annál purchenaibb vagy sajátabb dolgunk, mint a városunk híd felőli látványa. Természetesen, ez egy ikonikus képeslap látványa Purchenanak, és a híd megépítése meghatározó módon segítette elő a városunkba való bejutást és a vele való kommunikációt. De van egy fontos dolog, amit tudni kell, mégpedig az, hogy az Almanzora folyón átvezető hidunk, a Fas híd nem állt mindig ott. Megépítése előtt árvizek és torrenciális esőzések öntötték el a vegat és napokra elvágtak minden kommunikációt. 

Ma egy purchenai személy írását hoztam el nektek, amely az Almeria Nueva folyóiratban jelent meg 1927-ben. Értékelem a nosztalgiát és a melankóliát, de a szavai reményt is adnak, annak reményét, hogy Purchena virágzó jövő elé néz. 

Ezt a purchenai személyt úgy hívták, hogy Carmen Tapia Perez, és kérdezném, hogy tudja-e valaki, hogy ki volt ez a nő, akinek gyerekkorában el kellett hagynia Purchenát. Ha tudná valaki, írjon egy kommentet, hadd lássuk, együttesen képesek leszünk-e feltárni ennek a purchenai hölgynek az eredetét, aki, véleményem szerint, megírta ezt az Ódát és elégiát Purchenáról 1927-ben. 

________________________________________________________________________________________________

Purchena! Az én kis hazám

Emlékeim és álmaim szentélye… Imádott föld, ahol megszületett lelkem szerelme, a vidám Andalúzia egy kis szöglete, ahol megszületett, növekedett és tágult a szellemem, megalkotva fantáziám első illúzióját, abban a vidám és mosolygós kis házban, mint a názáreti szerény ház, Jézust utánozva, amikor azt mondta az apostoloknak: “Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket”… Azon barátságos tető alatt, több generáció nőtt fel bölcsességben, ragaszkodásban és szeretetben, hiszen csak az a Szent tudta, hogyan kell tanítani, akire az egész város imádattal emlékszik vissza a korai halála óta eltelt sok év dacára. 

Milyen gyorsan telnek az évek, hónapok, napok, órák, percek… látom vonulni kis karórámon, szédítő sebességgel, előbb az élet egyetlen boldog ideje, amely… az édes gyerekkor; gyűlölet nélkül, sajnálkozás nélkül, bánat vagy lelkiismeretfurdalás nélkül. 

Valamivel később, de még mindig az idő hektikus vonulásával, a fiatalság, egészség és az élet tovatűnik, a legdédelgetettebb illúziók elvesznek, havas ruhájukban megmutatják nekünk a hideg öregséget, a magányt és az elhagyatottságot.

És így, lelkem Purchenaja, elhalványulsz!… Egy város, amely jobb időkben, úgy jelent meg a kíváncsi utazó szemei előtt, mint a “Csipkerózsika” mese tündérei által épített város. Ki ismerhetne téged, ha nagyságod már csak maradványaiban létezik?

Legtöbb házad összeomlott az orkán tomboló lendülete alatt, a zöld lombozatot szörnyű viharok pusztították el, amelyek utcákat és utakat is tönkretettek; még a számomra oly kedves almenak is majdnem teljesen eltűntek. 

Az emberek is eltűnnek, mert a szegények, nyomorúságtól és éhségtől rettegve, szívük a bánattól facsarva, elhagynak téged távoli vidékeken keresve munkát, munkát, amelyet te, források hiányában, megtagadsz tőlük. 

Én magam is, apám halálakor (könnyekkel szememben) el kellett, hogy hagyjalak; de nem felejtettelek el, és soha nem is foglak. Áldott égboltod alatt születtem, nagyon boldog voltam napod ölelésében, és nagyon boldogtalan voltam azon a behavazott napon… amikor elvették jó és szent anyám életét. Mindez örökre él bennem, mint ahogy az emléked is, és megdobogtatják a szívemet. Kiért sóhajtok? Anyámra, rád gondolva, a szegénységedre, a dekadenciádra, a romos állapotodra… És hidd el, Purchenám, hogy ezer életet adnék azért, hogy hős lehessek, hogy megőrizzelek és megmentselek; hogy legyen valami nemes és nagyszerű a népem életében; de nem ájulok el. Ezékiel, közel a halálhoz, az ősei által inspirált Istenbe vetett hitével mentette meg az életét. Ézsaiás prófétának Isten 15 életévet hirdetett akkor, amikor azt hitte, hogy már csak egy perce van hátra. Miért ne lenne hitünk és reményünk? Minden, ami sorsszerű és szomorú, az emberektől ered, de mivel Isten az éltető jónak a forrása, nagy reménységgel bízom abban, hogy az imáink, amelyeket az almenai Szűz a fiához intéz a mi nevünkben, meghallgatásra találnak és az isteni megvilágosodásban részesült Primo de Riveraval hamarosan, nagyon hamar megjön a parancs a Fas híd megépítésére (amelyről már oly sok éve álmodunk), hogy a szegények ne kelljen elvándoroljanak, és hogy Purchena ismét a szépség és a nagyszerű hold városává váljon, amit az arabok 1492 körül hagytak ránk.

Carmen Tapia Pérez

Almería Nueva – Hetilap

1927. november 1.