Az első csendes éj

Csekefalva, 1920. december 24.

Pár héttel ezelőtt megosztottam veletek, hogy mi a legnagyobb reményem ezen a Karácsonyon. Az az igazság, hogy ugyanarról a dologról van szó, amiben már az elmúlt 5 évben mindvégig reménykedtem. Vagyis, majd az egész életemben, amire visszaemlékszem. Arról a vágyamról meséltem, hogy itt élhessek békében, ezen a kis farmon Csekefalván a szüleimmel és bátyáimmal együtt.

Nemrégiben rádöbbentem arra, hogy ez nem csupán az én reménységem. A legtöbb ember, akit ismerek, ugyanebben reménykedik: békében. Ez a családtagjaim legnagyobb vágya, csakúgy mint a falubelieké és az ország minden lakosáé, és talán az egész emberiségé. Mindannyian már olyan régóta vágyakozunk a békességre. Vágytunk rá minden nap, de méginkább Advent idején, és legfőképpen Karácsony estéjén.

Az elmúlt öt évben a Szenteste nem volt békés, sem pedig csendes. A háború zaját éjjel-nappal hallottuk. A világ háborúban állt, minden idők legnagyobb háborújában. És a legnagyobb háború idején a legnagyobb reménységre van szükség, a béke reményére.

Édesanyám azt mondja, hogy a reménység segít abban, hogy megtaláljuk a fényt a legsötétebb időkben is és hogy a remény nagy hatalommal bír. Lehet, hogy nincs benne valódi varázslat, de ha tudjuk, hogy mit remélünk, és fényként őrizzük magunkban, valóra válhat, majdhogynem úgy, mint egy csoda. Úgy hiszem, hogy minél többen reménykedünk ugyanabban a dologban, annál valószínűbb, hogy valóra válik. Vajon hányan vágytunk egy csendes éjre ezen a Karácsonyon? Valóra válnak-e valaha a vágyaink?

A háború zaját soha nem hallottam én magam. Soha nem hallottam fegyverlövéseket, bombákat, kiáltásokat, még bombariadó hangját sem. Ebben az apró kis faluban mi folytattunk mindennapi életünket. De sok történetet olvastam és hallottam a veszteségről, gyászról, fájdalomról, félelemről, aggódalomról, bizonytalanságról és szegénységről. A háborúnak ez a belső zaja, amit a fejünkben hallunk, egy percre sem szűnt meg az elmúlt 5 évben. Láttam a rokonaink, barátaink és szomszédaink arcán, akik arra vártak, hogy gyermekeik, testvéreik, apjuk visszatérjen a háborúból. Én szerencsés voltam, de állandóan azon aggódtam, hogy ha az édesapámnak, vagy bátyáimnak el kell menniük, fogom-e látni őket még valaha? A gondolataim zaja soha meg nem szűnt.

Ennek ellenére, ugyanazt a Karácsonyi rítust játszottuk le minden évben, mint mindig. Kerestük a vidám pillanatokat, és abban reménykedtünk, hogy lesz végre ismét egy csendes Szentesténk. Finom vacsorát készítettünk, megsütöttük a kedvenc mákos kiflimet, és Karácsonyi mázt is készítettünk cukorból. Még karácsonyfánk is volt minden évben, amit dióval és gyümölcsökkel díszítettünk fel. Lisztből és vízből kis figurákat készítettünk a betlehemi jelenethez. Minden évben játszottam is a Betlehemezésben a templomban és ezt követően a családommal részt vettünk a szentmisén. Szerettem énekelni, így elénekeltem az összes karácsonyi dalt, bár nem voltam túl jó dalnok. Valójában szörnyen énekeltem. Volt, amikor még kis ajándékokat is adtunk egymásnak, de a legnagyobb ajándék mindig a háborúban harcolóktól érkezett levelek voltak.

1920 karácsonya végül mégis más lett. 5 év után végre a reménykedésünk nem volt hiábavaló. Ebben az évben aláírták a békeszerződést, amely a világháború hivatalos végét jelentette. Az én, a mindannyiunk békevágya valóra vált. Azonban mégsem volt ez egy vidám időszak. Hosszú időbe telt, míg ténylegesen elhittük. Csak fokozatosan fogtuk fel. Ugyanakkor a békének nagy ára is volt. Sok veszteség ért bennünket, amit még meg kellett gyászolnunk. De ez volt az első csendes karácsonyi éj hat év leforgása alatt. Béke és csend volt a fejünkben és a szívünkben. Gyakorlatilag ez volt az első csendes éj, amire emlékszem.

Klárika