Karácsony

A Karácsony, ahogyan azt a gyerekek látják, az egyik legcsodálatosabb dolog. Generáció generáció után, a Karácsony szelleme egyre csak növekszik mindannyiunkban és minden családban, minden otthonban az emberek a maguk módján ünneplik meg. 

Az évek során a hagyományok változtak, és sok gyerek manapság a Mikulástól kapja az ajándékot, míg a múltban a három Bölcs volt az, akik a Karácsonyi ajándékok sztárjai voltak. Egyes esetekben négyen voltak, akik áldást hoztak a kicsikre, ők ténylegesen szerencsések. Sztoicizmus? 

A mi falunkban, mint sok más helyen is, a Karácsony az elgondolkodás, a hálaadás, a családi ünneplés, a móka és a sokszínűség ideje. 

A mai utazáson pár purchenai gyerek emlékeibe szeretnék betekinteni, amelyeket a kis manóktól kaptam, akik minden otthonban a zoknis fiókban bújnak meg, vagy a terek fáinak törzseiben, vagy akár az üresen álló só- vagy borstartóban. Mert tényleg, a kis manók mindenütt ott vannak, és figyelik, mit teszünk az év folyamán, lejegyzik sikereinket és a bukásainkat is, hogy majd Újévkor végső mérleget vonjanak. És teszik mindezt úgy, hogy mi semmit sem tudunk róla. 

Az egyik főszereplőnk, Manolo, 8 éves volt, amikor elmesélte nekem, hogy egyszer látta a kis zöld manót, aki a templom orgonájában lakik. 

Háromkirályok napja volt 1970-ben. Fagyos hideg volt, azon a pár autón, amely a falu utcáin volt leparkolva, vastag jégréteg alakult már ki, amikor a gyerekek elmentek a templomba, hogy megkapják az ajándékokat, amelyeket Őfelségéék, a Napkeleti Bölcsek hoztak nekik a távoli Keletről. 

Akkoriban a gyerekek, köztük Manolo, nem voltak túlságosan bebugyolálva, habár tél volt és nagyon hideg. Azon a napon Manolo például rövidnadrágot, egy piros felsőt és sárga zoknit viselt. Cipője lyukas volt, térdei sebhelyesek egy eséstől. Rajta volt még a nagymamája által kötött barna fülvédő és sál. 

Akkoriban az élet nem volt olyan könnyű, mint manapság. Az emberek sokáig dolgoztak, hogy megélhetésüket megteremtsék, és a legtöbb családban összébb húzták a derékszíjat, hogy minden gyerekük egészségesen és erősen nőjjön fel. És a gyerek is több volt akkoriban. Nem engedhettek meg magunknak annyi luxuscikket. És itt a luxuscikkek alatt csokit vagy tán jobb ruhákat értünk. 

A gyerekeknek nem volt annyi játékuk, így bármit is hoztak nekik a Napkeleti Bölcsek, az nagy szám volt. A Háromkirályok napja előtti hetekben Purchenában minden gyerek szeme csillogott, ahányszor csak elhaladtak Pepe Gomez kirakata előtt, ami tele volt labdákkal, babákkal, indiánokkal és kis dömperekkel. 

A kis Manolo, aki várakozásteljesen nézte a templom szószékén a neveket felolvasó papot, nagyon várta, hogy meghallja a saját nevét, hogy átvehesse az ajándékot, bármi is legyen az. Keresztben tartotta az ujjait, azt remélve, hogy a kedvence, Gáspár lesz az, akitől megkapja az ajándékot. 

Tíz-tizenöt gyerek átvette az ajándékát, a királyok pedig takarékosan álltak fel trónjaikról, miközben a felolvasó, aki általában az oltárfiú szerepét játszotta, összehajtogatta a papírját, és elindult lefele a szószékről. 

Tehát semmi nem jutott Manolonak… Csüggedten már kifele tartott az utcára, amikor felnézett és egy kis aranyport látott a karzat karfáján. Többször pislogott, mire meglátta a kis bogarat, amint épp az orgona egyik sípján mászott keresztül, de még azelőtt, legalább is úgy tűnt Manolonak, intett neki. Többször is megrázta a fejét és megdörzsölte a szemét. Mit is látott épp az imént? 

Akkor zökkent ki álmodozásából, amikor valaki megveregette a vállát. Gáspár király volt az, barna szakállával és makulátlan fehér kesztyűjével. Manolo valami ismerőset vélt felfedezni őfelsége tekintetében. A bajusza mintha rángatózott volna és Gáspár megigazította, miközben egyet kuncogott is, majd kinyújtotta a kezét a fiú felé. Aztán átadott neki egy narancsot, mire Manolo szemei felragyogtak. Átvette a narancsot és hazarohant, alig tudta elhinni, milyen ajándékot kapott őfelségétől, így aztán alig aludt valamit azon az éjjelen az izgatottságtól és hálától. 

Egy narancs! Egy narancs! – A Napkeleti Bölcsek nem feledkeztek meg róla!

Sok évvel később három lány bandukolt hazafele a konzervatóriumi zeneórájuk után, Ana, Maria Jose és Alejandra, és ugyanazzal a lelkesedéssel kiáltottak fel, amikor átkeltek a Purchenaban vezető hídon: “Egy csillag! Egy csillag!” – amikor meglátták a nagy csillogó arany csillagot, amely a jó hír és jólét hírnökeként a purchenai vár dombján volt látható. 

A csillagtól úgy tűnt, hogy a falu egy valódi közel-keleti falu a régmúlt időkből; a téli égből hatalmassága alatt Purchena jobban emlékeztetett Betlehemre mint valaha, kis, piros cserepes fehér házaival, amelyek a Filabres hegy fenyőfáinak takarója alatt bújtak meg. 

És tudjátok-e, hogy mi a legérdekesebb ebben az egész történetben? Az, hogy ugyanaz az “Egy csillag! Egy csillag!” felkiáltás hangzott fel a Cuadrilla de las Animas torkából 1942 Karácsony estéjén, amikor egy hullócsillag keresztezte az égboltot azon az éjszakán. 

Akik látták, kívántak valamit titokban, valami olyasmit, ami kedves volt nekik, és tovább énekeltek a csörgőkkel, mandolinokkal, gitarillo-kkal, tamburinokkal, cimbalmokkal és zambomba-kkal, az aguinaldo-t kérve… 

Clarita