Egy angol utazó a fogadóban

Egy angol utazó a fogadóban

Kedves Barátaim:

Ma nem én fogok nektek Purchenáról beszélni. Tudnotok kell, hogy a XIX. században számos utazó más európai országokból érezte azt a kielégíthetetlen kíváncsiságot, hogy felfedezze az akkori idők legegzotikusabb és legtávolibb országait. Sokan a Közel-Keletre utaztak, mások Ázsiába, megint mások pedig a Mediterrán térségbe. Csak a legkiváltságosabbak vállalkozhattak az útra az Egyesült Királyságból, Franciaországból vagy Németországból, és annyira lenyűgözte őket a sokszínű és hiteles valóság, amellyel találkoztak, hogy romantikus utazóknak nevezték el őket.

Granada, Ronda vagy a császári Madrid szerepelt a listájukon, de ki gondolta volna, hogy egyikük még Purchenába is ellátogatott. Az angol utazó Samuel Edward Cook több évig járta az országunkat, 1829 és 1832 között. Spanyolországban járva mámoros állapotba került, és nemcsak a kor politikai és gazdasági működését írta le, hanem a félsziget számos falujának ruházatát, társadalmi osztályait, jellegét és kultúráját is.

Minden további nélkül, hadd jöjjön most rövid Purchenai tartózkodásának átirata. Csak egy éjszakát töltött itt, de ennek ellenére nem habozott gyönyörű szavakkal ajándékozni meg bennünket, és egy olyan emlékkel, amely – írásának köszönhetően – örökre fennmarad és mindig emlékezni fognak rá. Köszönöm neked, kedves barátom, Samuel. 

_______

A Murciai Királyság tengeri részét és Valencia nyugati részét magában foglaló körzet Andalúzia keleti végével együtt, amely a Sierra Nevada hatásától távol esik, a legszárazabb vidék Európában. Időnként kilenc-tíz hónapig sem esik az eső. A párát messze bent feltartóztatja a Sierra de Segura, amely észak felől gátat képez.

A mezőgazdaság szempontjából páratlan előnyökkel rendelkezik, de nincsenek pantanok, azaz víztározók, amelyek hiánya miatt szinte az egész ország – a Segura völgyét kivéve – olyan, mint egy afrikai sivatag. A kikötőt leszámítva nincs ennél alkalmatlanabb hely haditengerészeti állomásnak. Semmiféle erőforrás nem áll rendelkezésre, kivéve a Sierra de Segura fenyőfáját, amely csak belső használatra alkalmas, és mint minden, ami a spanyol haditengerészetben található, egzotikus vagy erőltetett növényhez hasonlít, és megszűnt, ahogy a hatalmas kiadások, amelyekkel fenntartották, visszavonásra kerültek. A hely teljesen lepusztult. Nem tudtam lovat szerezni, így kénytelen voltam gyalogosan geologizálni.

Mivel nem tudtam állatot bérelni arra, hogy átkeljek a hegyeken, egy tantana-t béreltem ki és a szekérúton utaztam tovább Almazarronba, amely egy nagy falu egy völgyben, körülbelül egy mérföldnyire a tengertől, amelynek mérsékeltebb és egészségesebb a levegője mint Cartagenanak. … Öszvéreket béreltem Almeriaba menet, és úgy terveztem Macaelen és Purchenan keresztül utazom. 

[…]

A legcsodálatosabb helyeken néhány nyomorúságos falu mellett haladtunk el. Az út főként a folyó széles és kavicsos medre mellett vezetett. Délután megérkeztem Almanzoraba, ahol Granada királyainak kedvenc palotája állt, egy kis kiemelkedésen vagy dombon, amelynek lábait a folyó mossa. A helyén ma már egy tágas, a múlt században épített cortijo, vagyis vidéki ház áll gazdasági épületekkel, egyetlen mór töredék sem maradt. Minden fát kivágtak, így a ház ma egy nyílt sivatag közepén áll. A fentebb épített falvak jobban néznek ki, de bort nem tudtam szerezni annak ellenére, hogy a vidék híres a borairól. Megelőztünk egy szamaras szekeret, és megbizonyosodván arról, hogy Macaeliek, hiszen az vezetőm nem ismerte az utat, csatlakoztam hozzájuk. Cantoria fölött keltünk át a folyón, Purchenatól körülbelül egy mérföldnyire, és egy hegyi ösvényen leereszkedve Macaelbe értünk, ami már a mór időkben híres volt szobrászathoz használt márványa miatt. Elküldtem valakit a maestre de canterasért, vagyis a bányamesterért, és mivel már nem volt időm aznap este megnézni a bányákat, úgy döntöttem Purchenaban alszom, és reggel majd visszajövök. Semmi nem tudná fölülmúlni ezeknek az embereknek a kedvességét, akik amúgy rettentő szegények annak ellenére, hogy bányáik az egész vidéket meggazdagíthatnák, habár mára már teljesen haszontalanok és veszteségesek. Úgy kérleltek, hogy maradjak, hogy csak nehezen tudtam elszakadni onnan. Nem volt posada, azaz, fogadó, de azt mondták, sem az emberek sem az öszvérek nem fognak hiányt szenvedni semmiben. Nehézségeiket tetőzte egy új és önkényes adó, amelyet a bazai Corregidor, akinek a hatáskörébe tartoznak, nemrégiben vetett ki: egy dollár per fanega minden, a Spanyolországban szokásos módon elvetett mag kukoricára. A többi súlyos adó mellett ez egy szörnyű és pusztító adó, főleg az országnak egy olyan részén, ahol nagyon bizonytalan a kukoricatermés. De nem volt a helyzetre megoldásuk, így bele kellett nyugodjanak. A falu egy barranco-ban, vagyis szurdokban található, amelyen egy csodás patak folyik át, amit azonban nem használtak semmire, hiszen a leghalványabb fogalmuk sem volt a márványfűrészelésről vagy csiszolómalmokról. Úgy egyeztem a maestre-vel, hogy reggel találkozunk, és átmentem Purchenaba, amit már nagyon szerettem volna látni. Körülbelül egy mérföldnyire fekszik. Amikor a városba értem, megkérdeztem egy öregasszonyt, hogy van-e a városban posada? “Si senor,” mondta, “új és nagyon szép.” A fogadó tényleg hívogató látványt nyújtott, de a belsejéről kiderült, hogy már nem annyira szép, hiszen a hátsó része még nem volt befejezve, és az egyetlen lakható szobát már kivette egy kereskedő. Intézkedtem, hogy a bejárat melletti nyitott helyen aludhassak, és megkérdeztem, mit kaphatok vacsorára, hogy van-e bárányhús. “Hush! Habra.” A híres “boruk”? “Lesz, csak ne mondjon senkinek semmit.” Amint kiderült, ez annyit jelentett, hogy monopólium volt ezeken a dolgokon a városban, valószínűleg az Ayuntamiento részéről, és amit árusítottak, az drága és rossz minőségű volt, így más helyről kellett őket beszerezni. Amint épp lefeküdni készültem, jött egy alguazil, hogy értesítsen, az Alcalde látni óhajt. Úriember volt, a helynek is volt némi jelentősége. Nagyon udvariasan feltett pár kérdést, és joga is volt erre, hiszen kritikus időket éltünk, én pedig nem a fő útvonalakon utaztam és egy olyan helyen voltam, amit ritkán látogattak. Elmagyaráztam, hogy mi a célom, mire ő azt kérdezte, hogy mégis mi hozott engem a félszigetre? Azt válaszoltam neki, hogy mind a saját, mind pedig a spanyol kormány engedélyt adott arra, hogy utazzak, gondolván, hogy ez elég lesz. Azonnal vissza is adta az útlevelemet, ami már alá is volt írva, mondván: “Menjen Isten hírével.” Purchena, ami történelmileg igen jelentős, hiszen a Re Chico szálláshelye volt miután Granada megadta magát, a Sierra Nevada keleti vállának, a Sierra de Filabresnek a lábánál fekszik. A romos kastély a háttérben egy sziklán látható, alatta pedig az Almabnzora két ága keresztezi egymást. A vidék gyönyörű, de mostanra már majdnem minden fát kivágtak. A város, ami a mórok idején hétezer házból állt, mostanra már csak vagy négyszázat számlál. Fekvése igen jelentős, mivel a város az egész Almanzora-völgy és a déli tenger felett rendelkezik, és könnyű összeköttetésben van Bazával és Lorcával a Cuevason keresztül, valamint két útvonala is van Almeria és a Sierra de Filabres bányái felé. Az este folyamán mindenféle népek összegyűltek a faluból. Megpróbáltam információt szerezni a másnapi útvonalról, hiszen az volt a szándékom, hogy a macaeli bányáktól egyenesen Almeriaba tartok. A térképek használhatatlanok voltak. És nem volt két egyforma útbaigazítás sem. Senki sem ismert mást, csak azt az utat, amit mindig is használtak, ami egy a Sierraba vezető magasabban fekvő útvonal. A többi útról azt mondták, járhatatlan vagy hogy tolvajok állnak lesben. A távolsággal kapcsolatban sem jutottak egyetértésre, így saját fejem után kellett mennem és bíznom a jószerencsében, hogy megtalálom azt az utat, ami a tervezet irányba visz majd. Reggel visszamentem Macaelbe, aztán meg arra kértem Antonio Vicarrot, a bányamestert és a vezetőmet, hogy mutassa meg az utat Almeria felé. 

____

Samuel Edward Cook folytatta útját a sierrán keresztül Almería felé, majd feljutott az Alpujarrasba.

A viktoriánus kor különösen Anglia számára jelentette a fénykort, de én csak örülni tudok, hogy Samuel Cook meglátogatott minket, és nyomot hagyott kis, zord falunkban.

Vigyázzatok magatokra,

Clarita

Deja un comentario

search previous next tag category expand menu location phone mail time cart zoom edit close