A spanyolnátha járvány Purchenaban

Lassan belépünk az év utolsó szakaszába és úgy tűnik, itt az ideje a számvevésnek, nem igaz? Már több mint négyszáz éve csinálom ezt és biztosíthatlak arról, hogy egyik év sem olyan mint a másik. 

Ma a mindennapi életemen gondolkodtam, a purchenaiak hétköznapjairól, a csütörtöki piacról a churrosszal és utcai árusokkal, akik olyan kellemessé teszik a hét ezen napját. És ez arra sarkalt, hogy visszatekintsek. Milyen ironikus, hiszen nekem annyira könnyű a jövőbe utazni. De én mégis mindig a múltat választom. Segít gondolkodni és abban, hogy más szemszögből lássam a dolgokat. Relativizálja a dolgokat, és reményt ad a jövőre való tekintettel. 

Épp ma gondolkodtam az elmúlt két éven, amelyek megbénították a világot és amelyek miatt egy posztmodern, időnként X-panorámára ébredtünk. Nem fogok viccelődni, nem hiányoznak a lezárások és valójában semmi a 2021-es és 2020-as évből (kivéve a szülinapomat, és a Mór Játékok ünnepét). Utazási tilalom és érvényben volt az Idő Tanácsánál, és Purchena központja dögunalmassá vált a szokásos látogatói nélkül, mint például amilyen Abén jóbarátom vagy Brianda, a keresztanyám. És szerencsére, nekünk, halhatatlanoknak, a memória túlélőinek nem kell elszenvednünk semmilyen fizikai fájdalmat, bár tudjuk azt is, hogy a lelki fájdalmak a fizikaiaknál sokkal fájóbbak tudnak lenni. Ez alatt azt értem, hogy abban a két évben, amelyek, bár még nem távoliak, azt kívánjuk, bárcsak már a régmúltban lennének, minket nem fenyegetett a megfertőződés azzal a betegséggel, amely hónapokig rettegésben tartotta az egész világot.

És nem voltunk veszélyben a legutóbbi nagy világjárvány idején sem, 1918-ban. 

Azon év szeptemberét írtuk, amikor az emberek hirtelen és látszólag minden ok nélkül lebetegedtek. A falunkban arról suttogtak, hogy lehet, hogy az öntözésre használt víz az oka, vagy egy olyan járvány, ami a nővényeket támadta meg. 

Terror ragadta torkon azokat a családokat, akiknek minden tagja hirtelen hasfájástól és magas láztól szenvedett , amikor az anyák, akik mindenki másnak gondját viselték, maguk is megbetegedtek és nem tudták gondozni a gyermekeiket sem pedig az idősebb generációt. 

Emlékszem, hogy én magam is aggódva jártam Purchena-szerte, hiszen az emberek tényleg féltek és idegesek voltak. Tökéletesen emlékszem egy család esetére, akik a Calle La Manga-n laktak. A ház asszonya, Juana özvegyasszony volt. Két kis gyermeket nevelt, és a nagymama is velük élt. 

Előként Maria betegedett meg. Tudtam róla mert láttam amint a gyerekek szaladtak le a dombról, hogy segítséget keressenek. Az édesanyjuknak magas láza volt és nem volt rá mód, hogy lehozzák a városba. A következő napon a nagymama is ágynak esett. Sok szomszédot láttam felmenni a La Manga utcán kenyérrel és gyapjútakarókkal. Péntek délután volt és legalább nyolc ember állt Juana háza előtt. Az egyik szomszéd pörköltet készített és abból vitt a betegeknek. Ő volt az egyetlen, aki bement a házba a lábassal, a kenyérrel és a takarókkal: a többiek inkább nem mentek be. Eljött a vasárnap és Juana kislánya is megbetegedett. Egy héten belül a nagymama, az édesanya és a kislány is elhunyt. A kisfiú pedig árván maradt. 

Neki már soha többé nem lesz ugyanolyan az élete. 

Szeptember 16-án a megbízott egészségügyi felügyelő sürgősségi látogatást tett községünkben, hogy megvizsgálja az itt uralkodó válsághelyzetet. Képzeljék el, hogy több mint 3oo ember volt beteg a faluban, ahol nem is volt orvos. Akkoriban a halottakat még mindig vállon vitték, ami egy egészségtelen szokás volt, amit aztán később fel is számoltak, vagy legalább is ajánlottá vált nem gyakorolni, az első napokban, amikor a fertőzés kezdett elterjedni és amit grippének hívtak, két p-vel. Ugyanúgy, mint március 13-án két évvel ezelőtt, az iskolák bezártak és a város utcáit és köztereit fertőtlenítették, hogy elkerüljék a lakosság körében a fertőzés terjedését. Az elfogadott profilaxis a száj- és orrmosás, valamint a ruhák és a zsúfolt helyek fertőtlenítése volt.

1918. szeptember 26-ára már gyógyszer- és élelemhiány lépett fel. 

A régió legsúlyosabban érintett része pont az Almanzora völgy volt. A spanyolnátha intenzív hasfájásal járt együtt és eleinte nem volt hatással az agyra, így a kezdeti bizonytalanságban és tudatlanságban tífusznak hitték.

1918 októberének elején Ferret úr, aki akkor a régió egészségügyi felügyelője volt, azt állította a hivatalos jelentéseiben és a régió sajtójához eljuttatott nyilatkozataiban, hogy a helyzet javult a völgyben és hogy két héten belül a járványt lejártnak nyilváníthatjuk az érintett falvakban, így Purchenaban is. 

És hadd jusson eszünkbe, hogy nem volt orvos. A Beneficencia Municipal de Almeria fővárosból utaztak ide orvosok, hogy kezelésbe vegyék a pánikba süllyedt települést, amely az emberiséget a legsúlyosabban érintő körülmények között sínylődött: betegség és halál közepette. Miguel de la Cara és Manuel de Villasante orvosok ápolták a betegeket és azokat, akiket érintett a nátha, mégpedig oly módon, amit az egészségügyi felügyelő briliáns munkavégzésként írt le. Mindazonáltal, 1918 utolsó hónapjaiban a Purchenában jegyzett halálesetek száma 49 volt, amelyből kilenc gyerek. Gondoljunk csak arra egy pillanatra, hogy az a 49 haláleset mit jelentett volna 2020 első hónapjaiban. Kétségtelenül, az emberi veszteség sokkoló száma ez. Mi, purchenaiak sokat köszönhetünk azoknak az egészségügyi szakértőknek 1918-ból. 

Most meg térjünk csak vissza 2022 márciusába vagy áprilisába, amikor mindannyian kimentünk a teraszainkra vagy kiálltunk az ablakba és megtapsoltuk az egészségügyi dolgozókat a nagyszerű munkáért, amit az országunkat súlytó komor körülmények között végeztek. Egy előzmény nélküli és oltás nélküli járvány. Egyesek számára egy vírus világos ázsiai személyazonossággal, kinek apja a Kínai kormány, anyja egy Wuhani laboratóriumi kémcső, egy olyan vírus, amely képes eldönteni, kit támad, milyen okos ez a vírus… gondoljunk arra, amit a szomszédaink mondtak arról, hogy milyen véletlenszerűen kapták el egyesek a betegséget, mások meg nem. 

Térjünk vissza azokba a hónapokba, amikor az embereknek már nem volt arcuk, kezeik pedig vagy műanyagba voltak burkolva, vagy bőrük irritált volt a rengeteg hidroalkoholos géltől, amit rákentek. És az egészben a legszomorúbb: a halálesetek és emberi veszteségek, amelyek – kétségtelenül – mindig orvosolhatatlanok. Úgy emlékszem azokra a hónapokra, mintha egy rossz álom lett volna az egész. Nem tudom, hogy ezzel más is van-e így. A 2022-es év elég jó volt hozzám, és volt pár édes pillanatban részem, főképp július utolsó napjaiban, amikor azt láttam, hogy kedves polgártársaim milyen jól érzik magukat a XXI. Mór Játékokon. 

Talán nem gondolunk már olyan sokat a Covidra, vagy tán elfelejtettük vagy el akartuk felejteni, milyenek is voltak azok a napok; de nálunk otthon, a családomnál mindig kéznél volt egy egy közmondás vagy szólás, ami a népi bölcsességet fejezte ki, és amelyek közül egyik tökéletesen kifejezi, hogy mit érzek, amikor mindazokra az egészségügyi dolgozókra, a tudós közösségre, röviden mindazokra gondolok, akik olyan keményen dolgoztak azokban a nehéz időkben. Így hangzik: „Ha nem is tudod megjutalmazni azokat, akik segítenek neked, legalább hálás legyél nekik.” 

Úgy hiszem, hogy mindannyian többet tehetünk annál, mint hogy csak hálásak legyünk, mégpedig úgy, hogy biztosítjuk azt, hogy mindazok, akik ápoltak bennünket ebben a két évben ne kelljen bizonytalan és tisztességtelen munkakörülmények közé visszatérjenek. 

És mindezt Clarita mondja nektek, aki csak a gondolatok világában létezik, akinek nincs teste, de aki már sok sok éve él, több mint négyszáz éve. 

Ölellek benneteket,

Clarita