Mint Egy Álom

Tegnap éjjel nem tudtam elaludni, csak forgolódtam az ágyamban, egy ideig olvastam, ittam egy pohár tejet. Semmi eredménye. Időnként ilyen megmagyarázhatatlan álmatlanságban szenvedek. Lehet hogy az időutazás okozta jetlag. Legutóbb 120 évet utaztam, huh… semmiség!

Aztán az történt, hogy beleuntam az egészbe, kinyitottam a szemem és onnan az ágyamból láttam a villódzó fényeket amelyek Purchena harangtornyát világították meg 2022-ben. Már hónapok óta így van, és kétlem, hogy kódolt üzenet lenne vagy szimplán egy meghibásodás, amit még nem vettek észre. 

Mindenesetre semmire sem jutottam azzal, hogy megpróbáltam dekódolni a fényjeleket kevéske Morse tudásommal. 

Amikor feladtam, az jutott eszembe, hogy feltalálták az elektromosságot, s elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is jelent ez a mi jelenünkben. Az előző részben egy Purchena-i gyilkosság történetét meséltem el nektek, amikor még a hangulat nyomasztó volt, csak gyertyák és olajlámpások világítottak, hiszen még távol álltunk az elektromosságtól. 

Egy idő után álmos lettem, és végül behunytam a szemem és elszundikáltam. 

Nem tudom hogy mennyi ideig szunyókáltam, de édes szendergésemet félbeszakította a vidám nyüzsgés és zajongás ami a lámpásgyújtással járt együtt. 

Zavarodottan arra gondoltam: – Lámpásokat gyújtanak? Hogyhogy? Visszautaztam a múltba anélkül, hogy észrevettem volna? 

Nem alhatok vissza egy másik korban, mert lehet hogy soha nem ébredek fel – rémültem meg. 

Nem volt más választásom, kimentem a faluba és vártam az estét, úgy, hogy fogalmam sem volt, melyik évben vagyunk. 

Lesiettem és azt láttam, hogy az emberek izgatottan gyűlnek zajos csoportokba. Furcsa mámor uralkodott a tér minden szegletében, ami lassacskán egyre világosabb lett. Úgy döntöttem kilépek láthatatlan állapotomból és magamra öltök valami ruhát, ami hasonló az akkori viselethez, hátha nem tűnik fel, mennyire nem illek oda. 

Odaléptem az éjjeliőrhöz, aki épp nagy lendülettel gyújtogatta a lámpásokat, s megkérdeztem:

• Jó estét, Uram, megmondaná, milyen évet írunk?

Az éjjeliőr, akinek fekete szenyfoltok borították az arcát, így válaszolt: “1920-at hölgyem. S jobb ha meg sem kérdem, Ön melyik évből jött.” – tette hozzá halk nevetéssel. 

Tehát 1920- ban voltam, s nagyon örültem, hogy egy olyan korba utaztam vissza, ami annyira kedves a szívemnek. Az az igazság, hogy abban az évben rengeteg változáson ment át a világ. A mi országunkban két választás is volt a megelőző két évben, és nem úgy tűnt, hogy a politikai élet stabilizálódott volna. 

Az évtized elején XIII. Alfonz spanyol király egy modern és fejlődő országról álmodott, ami azonban a már évtizedek óta elhúzódó problémák tengerébe süllyedt, háború dúlt, politikai káosz uralkodott és legújabban, spanyolnátha járvány, aminek amúgy semmi köze nem volt a spanyolokhoz. Ez csak az újságjainknak volt köszönhető, akik hírt adtak az első esetekről, bár sok már, az I. világháború bonyodalmaiban senyvedő ország inkább nem súlyosbította saját helyzetét azáltal, hogy meghúzza a vészharangot egy olyan betegséggel kapcsolatban, ami sakkbábukként tarolta le áldozatait. 

Körülnéztem, szórakoztatott a levegőben érezhető öröm, a lámpaoszlopok által tükrözött halvány fény… Tehát Purchenában még nincs áram, hűha! Még három-négy év kell hozzá. Mindennek ellenére, furcsa boldogság vett rajtam erőt, és meg voltam győződve, hogy ez az érzés a Purchena főterén összegyűlt tömegből szállt rám. Kezdtek szétszéledni és a Plaza Larga felé indultak, egy olyan homlokzat elé, ahol több utcai lámpás égett és amelyet nagy, írisszel és ibolyával teli vázák díszítettek. 

Végül odaértem én is, ahol a tömeg gyülekezett, s megdöbbenve néztem, hogy egyes hölgyek milyen kalapokat viseltek, bár kevesen voltak a sapkás szerény kinézetű férfiak között. A hölgyek és az őket kísérő urak előbb egy olyan épületbe mentek be, amelynek homlokzatán az Almanzora Színház feliratot láttam. 

A felirat ragyogó smaragdzöld betűi gyönyörű rendben sorakoztak a fehér homlokzaton. A fekete árnyékolás mélységet és eleganciát kölcsönzött ennek a csodálatos purchenai színháznak, amiről addig nem is tudtam.

A tömeg egyre fogyatkozott, ahogy az emberek sorra bementek, és én észrevettem egy nagy színházi posztert a bejárati ajtó mellett, amely a purchenai Almanzora Nagyszínház megnyitóját hirdette. Egy gyönyörű fiatal nő fényképe mellett ez volt olvasható: 

Espectáculos Empresa Praga S.A.

“Fél nyolckor jótékonysági fogadás a gyönyörű és figyelemre méltó Paquita López tiszteletére, aki kiemelkedő értékű művész, kiváló énekes és fényűző jelmezeket visel. Varázslatos a canzoneta-k és cuplé fino-k terén, valamint a népdalok éneklésében is. 

Kíséri Los Valencianitos, egy szenzációs zenészekből álló zenekar. Az előadás címe Víz amit nem kell inni, társulatunk hatalmas sikere!”

Csodálatos, fantasztikus! Kiáltottam fel és berohantam a színházba kis vászontáskámból pár aprót kihalászva, hogy jegyet vegyek. Akkor esett le, hogy tán jobb lenne láthatatlanul részt venni az előadáson, hiszen egy egyedülálló lány ebben a környezetben kellemetlen tekinteteket és indiszkrét kérdéseket vethet fel. Jobb elkerülni a bajt és a kedvenc helyemről, a középső sorból élvezni Paquita Lopezt és a Los Valencianitost, gondoltam. 

El sem tudjátok képzelni, milyen ovációval fogadták a purchenaiak a zenészeket és az énekest, milyen kedvesek és hálásak voltunk mi mindig is. 

Miközben kifelé jöttem a színházból és a fiúk, gyerekek, hölgyek és idősek kezdtek szétszéledni, rájöttem, miért is hívjuk a húszas éveket üvöltőnek. 

• Remélem, hamarosan ismét itt lehetek – mondtam ásítva az éjjeliőrnek, aki épp az utolsó fényeket oltotta el a színház homlokzatán. 

De most már ideje aludni. 

Jó éjt,

Clarita