Kedves Anyósom!

1868 október 31-ének éjjelén úgy esett az eső, ahogy már évek óta nem Urracalban. Folyamként hömpölygött le a víz a homokkő utcákon, gyermekfej nagyságú köveket görgetve az útjában. Juan Reche már két napja nem tudott kimenni a mezőre, a város ingovánnyá változott és nem lehetett kijutni a termőföldre. 

Reggel egy arra járó fiút elküldött dohányért. Kétségesetten ücsörgött egyszobás házában. Mindennek a tetejébe, felesége terhes volt, csak sírdogált és nem tudott kikelni az ágyból. 

Éjfél körül, Juan, aki égő cigarettával a szájában épp elbóbiskolt a tűzhely előtt, felesége kiáltásaira riadt. Sűrűbben esett, mint egész nap. Mandulanagyságú esőcseppek hulltak és úgy fújt a szél, hogy Juan csak küszködve jutott el Julia, a falu bábájának házáig. 

Pár órával később, édesanyja szívfájdító sírása és a lila ég dörgései közepette megszületett Cecilia Reche y Martínez, egy kövérkés baba olyan sötét szemekkel mint születése éjszakájának égboltja. 

A gyermek anyja karjaiban megnyugodott. Juan döbbenten és undorodva nézte, kezein még mindig ott volt a sok vér. Az izzadtság, vér és placenta szagára gondolt, egy csepp csordult le a gyermek homlokán, amitől fülsiketítő sírásba kezdett, ami még a vihart is túlharsogta és egész éjjel tartott. 

Cecilia egészséges gyermekként nőtt fel és tizennégy éves korára fiatal lány lett. Keményen dolgozott a mezőn a családjával, szófogadó, jó lány volt. Szeretett templomba járni, és ahányszor csak lehetett, elmondta a rózsafűzért, bár legtöbb este kimerült volt. 

27 éves volt, amikor férjhez ment és Purchenába költözött a férjével. Nem arról volt szó, hogy ne lettek volna udvarlói, és minden bizonnyal korábban is férjhez mehetett volna a saját városában, de azért imádkozott, hogy olyan fiút találjon, aki máshová valósi, hogy ő elköltözhessen abból a házból, amelyben született, mert az időnként megmagyarázhatatlan rosszullétet okozott. 

Cecilia boldog volt új otthonában, és úgy érezte, Antonioja jószívű és jó családból való ember. Antonio gyerekeket akart, és azt, hogy a felesége otthon üljön és nevelje őket. Nagy családról álmodott, mivel ő maga egyke volt s ennek okán mindig is hiányérzete volt. 

Cecilia és Antonio esküvőjük óta próbálkoztak, de minden egyes alkalommal, amikor Cecilia összekente az alsószoknyáit, rájöttek, hogy sikertelenül. 

Amíg a Jóisten kegyelmében meg nem áldotta őket egy gyermekkel, Cecilia továbbra is a földekre járt, hogy segítsen a férjének és anyósának a munkálatokkal. 1896-ban, miközben Cecilia paradicsomot szedett a férje földjein, a paradicsomszárak között egy magas, sötét bőrű, százezernyi göndör fürtös hajú alak jelent meg. 

A Mariano nevű alak bemutatkozott Ceciliának, finoman integetve és azt mondta, Antoniot keresi, Senora Maria fiát. Aztán Antonio jelent meg az úton és odakiáltott az idegennek, Cecilia pedig ámulva nézte fürjeit, amint a falu felé haladtak. 

Eljött szeptember és a gyümölcsszedés ideje. Cecilia párszor gondolt Marianora, de próbálta tompítani a gondolatai okozta pírt, hiszen valami tiltottról volt szó. 

• Micsoda szégyen, Cecilia, mit mondana Antonio rólad, ha tudná, mivé váltál? gondolta. 

A munka sok mindent elfelejtetett vele, lelke vágyait is, és miközben a szőlőfürtöket szüretelte, Antonio elvitte a hordókat, amikben a szőlőjüket fogják Amerikába szállítani, hogy felcimkézzék őket. 

Azon az 1896-os szeptemberi délutánon, Mariano Antonio barátja keresésére indult. Helyette a feleségét találta meg, aki az első esőcseppek lehulltával Mariano karjaiban találta magát, miközben a Purchenai harangok Szűz Mária nevének ünnepét zengték. 

Mariano egy ideig nem kereste a barátját, olyan szégyent és megaláztatást érzett. Aludni sem tudott gyalázatán merengve, és tettei következményeit fontolgatva. Antoniora is gondolt, ahogy Ceciliájához ér amikor csak akar és átélheti azokat az érzéseket, amelyek őt azon a szeptember 12-i délutánon hatalmukba kerítették. 

Mariano és Cecilia minden nap gondoltak egymásra, de hatalmas súlyt éreztek a vállukon, ha felnéztek és rájöttek ki van mellettük. A becsapott Antonio, szegény pára; és az anyós, Maria, akit feketére festett a kályhák hamuja, és aki egyre türelmetlenebbé vált, miközben egy gyermek érkezését várták. 

1897. április 25-én San Marco napján esett az eső Purchenaban. Ritkán fordult elő, hogy ennek az oroszlános szentnek a napján ne lett volna vizes a talaj. Cecilia boldog volt azon a napon. Az eső idegen emlékeket hozott vissza, a vihar valamiért lenyugtatta. Dél körül a lerhez ment, hogy elvegyen pár süteményt és földekre vigye, ahol Antonio és az anyósa vártak rá a fészer árnyékában. 

Időközben elállt az eső és csak szemerkélt. Már a földeknél járt, amikor valaki megragadta a karját és befogta a száját. Nagyra nyílt szemekkel Cecilia Marianora nézett, aki könnyáztatta arccal kétségbeesve kezdte el csókolni. Cecilia két csupa kosz hornazo-val érkezett a fészerhez, mondván, hogy megbotlott, és kérte a bocsánatot. Az anyós azonban a menye szemében a nagy nehézségek árán megvásárolt hornazo-k tönkretételénél nagyobb bűnt látott és nem felejtette el azt a tekintetet a következő hónapokban sem. 

Eljött a nyár és a család ismét a paradicsompalántákat kötözte fel. Egyre nagyobb lett a forróság, így a munka hajnalban kezdődött, hogy elkerüljék a forró napsütést. Miközben karókért hajolt le, Cecilia elájult és a földre zuhant. Kilenc hónappal később, egy göndör fürtös kislánynak adott életet. Arra nem maradt idő, hogy a faluban a kislány apjáról kezdjenek pletykálni, sem arra, hogy az anyós elragadja a gyermeket az anyja melléről egy reggelen és feltegye azt a kérdést, amit mindenki fel akart tenni. Cecilia nem sírt, csak kijelentette, hogy egyetlen apa van, az meg a fia, Antonio. 

Az anyós komoly mozdulattal, hisztérikus tekintettel elővett köténye zsebéből egy varróollót, és a kislány pocakjára helyezve azt mondta neki:

• Ha további pletykára adsz okot, a halott lányodat a földesúr tavából kell kihúznod. Mondd el a fiamnak, hogy mit tettél, és máris ugyanabban a tóban találod magad. 

Ceciliat megbénította a félelem, hogy valami történni fog a kislányával, így nem is aludt, csak kémlelte a hálószoba ajtaját. Időközben Marianohoz is eljutottak a Purchenai pletykák, és a San Marco napja óta eltelt kilenc hónap sem lehetett véletlen. 

Mindenáron látnia kellett Ceciliat és a kislányt, így 1898 január 12-én oda is ment. Megbizonyosodott arról, hogy Cecilia egyedül van a házban, és amikor senki nem volt az utcán, bekopogott, Cecilia pedig lányukkal a karjában nyitott ajtót. 

A kis család szorosan összeölelkezett és minden további nélkül Mariano elmondta Ceciliának a tervét. El kell menekülniük a következő napokban, ha nem akarják, hogy családjuk és nevük kegyvesztett legyen, így a következő hajóval, ami Almeria kikötőjéből kihajózik, Brazíliába mennek január 14-e éjszakáján. Csak egy mód volt rá, hogy megszerezzék a hajójegyekre a pénzt: eladják az anyós ékszereit, amint a fővárosba érnek, de úgy, hogy ne hagyjanak nyomot sem a szökésükről sem pedig a rablásról. Azon az éjszakán Cecilia többször is felkelt, hogy anyósa hálószobájába menjen. Azonban minden alkalommal felsírt a gyermek és kétségbe is ejtette Senora Maria feldühödött tekintetének még az emléke is. Ceciliának már csak egy éjszakája volt arra, hogy ellopja az ékszereket és a hegyeken át Almeriaba meneküljön. Vagy most teszi meg, vagy nem lesz jövője a kislányának, akit Antonio látni sem akart és már arról beszélt, hogy sorsára hagyja egy egyházi intézmény kapujában. 

1898 január 13-ának éjszakáján Purchenát a kéményekből kiáradó füsttel keveredett sűrű köd fedte. A hideg beszivárgott a kunyhók repedésein, és még a folyó mentén húzódó kőfalak sem tudták megállítani a hideget, ami a házakra támadt. 

Cecilia este 11 körül altatta el a gyermekét. A kislány hamar elaludt, amikor megszoptatta, és csak álmában mozgatta kis kezeit. 

Cecilia markában szorítva anyósa szekrényének kulcsát, kinyitotta az ajtót. Eddigre Antonio már a kocsmában lesz, borba folytva boldogtalanságát és így enyhítve a hideget. 

Az anyós tikkadozva horkolt, amikor Cecilia kinyitotta az ajtót. Úgy vert a szíve, hogy belefájdult a mellkasa, úgy érezte kiugrik a szeme, amikor visszanézett, hogy nem-e ébredt fel a gyermek, és sírni kezdett. Kinyitotta a szekrényt, kihúzta a fiókot, és végül elérte a kis ékszerdobozt, amiben az anyósa az ékszereit tartotta: egy aranymedált, két jegygyűrűt és több ezüst tárgyat. Cecilia mindet a tenyerébe vette és sóhajtva lassan az ajtó felé fordult. Anyósa az ágy szélén ült varróollóval a kezében. Lassan forgatta és baljós mosoly jelent meg az arcán, arca hidegebb és nyugodtabb volt, mint amikor Cecilia utoljára látta azt az ollót. 

Cecilia tekintetét az ollóra szegezte, ami a szoba félhomályában meg-megcsillant. Nem vette rögtön észre, hogy az anyósa felállt az ágyról és lassan felé indult. Csak a lánya nyöszörgése zökkentette ki gondolataiból és akkor döbbent rá, hogy anyósa már karnyújtásnyira áll tőle. Pillantás nélkül Cecilia felvette az üveg vizeskannát az éjjeliszekrényről, a fához csapva összetörte és a törött üveget anyósa hátborzongató mosolyától egy hüvelyknyire helyezte. 

A kislány hangosabban kezdett sírni, és amikor az anyós Cecilia irányába mozdította a kezét, Cecilia a torkába szúrta az üveget, amivel le is törölte a mosolyt anyósa arcáról, aki az ágyra esett, ami szivacsként szívta fel a vért. 

Ceciliat szenvtelenségéből az ajtó hangos csapódása zökkentette ki, és a szörnyű hóvihar beszűrődő hangja. 

A szobájába rohant, a gyermeket karjaiba kapta és több pokrócba burkolta. 

Antonio már az ajtóban volt. Kezei vérben úsztak, mint Cecilia apjáéi születésének napján, és ugyanaz a döbbenet és undor ült az arcán. 

Cecilia visszafolytotta a könnyeit, de a kislány nyöszörgött. Antonio hozzájuk lépett és kiragadta a gyermeket az anya karjaiból. Egyik kezével megragadta Cecilia arcát, véres nyomokat hagyva rajta, és azt mondta, menjen olyan messze, amilyen messze csak tud, ha azt akarja, hogy a gyermeke életben maradjon. Megpróbálta kiragadni a gyermeket Antonio fogásából, de érezte, ahogy az olló a hasának nyomódik. 

Még egyszer utoljára a lányára nézett, bízva abban, hogy Antonio igazat mondott, és úgy hagyta el a házat, hogy vissza sem nézett. Hajnalban, Purchena templomának harangjainak zúgása az anyós halálát hirdették. Cecilia soha nem találkozott többé Marianoval, miután az éjszaka árnyai elnyelték. 

Nem sokkal ezután börtönbe került, anyósa kirablásáért és meggyilkolásáért. És soha többé nem hallott senki a göndör fürtös kislányról. 

Vagy legalább is addig nem, amíg én el nem döntöm, hogy mesélek róla nektek. Egyelőre élvezzétek a gesztenyét és a történeteket, mert a tél nemsokára kopogtat. 

Hamarosan ismét találkozunk. 

Clarita.

Szerző megjegyzése: ez a történet valós eseményeken alapszik, amelyek 1898 januárjában történtek Purchenában. Minden hasonlóság a valósággal véletlenszerű.